nézel:

távolságommal közelebb vagyok
mint gondolnád.

...

közelségemmel távolabb vagyok
mint szeretnéd.


Az éjjel megint eszembe jutott az a fekete nagy fogú óriás, aki hitte (meg még rajta kívül pár emberszabású) hogy örzőmmé kell lennie. Éjjel ott feküdtem nyitott szemmel az ágyban, és láttam egy nagy energiahalmazt.
Itt vagy még velem.
:)

Milyen furcsa egyébként.
Ahogy kúszott be T az életembe (a hátterét és módját inkább ne firtassuk, vannak még vicza-verza ennek a kapcsolat eleji időszaknak érzékeny pontjai) szóval, ahogy került be a képbe, Bono úgy kezdett fokozatosan eltávolodni. T két kábbal bent volt már az életemben, mikor Bono elment.

Sosem felejtem el a tekintetét, amikor megkapta a szurit: velem szemben feküdt le, és guggoltam a fémasztal előtt, simogattam. Csak nézett. Lélegzett, nézett, és láttam, hogy már nem szenved. Zokogtam. Ő már az altatótól nem látott, én meg a könnyeimtől. A jóvágású állatorvos csak állt, és látszott rajta, hogy sajnál mindkettőnket. Kiküldött. Nem akarta, hogy végignézzem, ahogy Bono szívébe szúrja a mérget. Kimentem, kis idő múlva visszahívott. "Meghalt szegény"- mondja. Én meg csak álltam a fémasztal előtt, néztem bono szemeit, amik kezdtek üvegessé válni. Simogattam. "El tudod temetni?" "Nem."- hangzott a válasz. "akkor elszállítjuk". Köszönöm, feleltem, és otthagytam Bono macskaszállítóját is. Iszonyatos nagy fájdalom, hogy azért, mert bent élek a belváros szívében a macskám egy dögkúton végezte.
T. Ez alatt kint várt a kocsiban. Nem engedtem be, nem akartam, hogy lássa, hogy végignézze, hogy omlok össze. Meg azt hiszem, elegen voltunk ott így is.
Hazafelé aztán próbálta a figyelmem elterelni. Nem emlékszem, hogy miről mesélt, csak arra, hogy rosszul lettem. Nem szóltam neki.

Mikor hazaértem, Málna félt tőlem. Szerintem érezte, mi történt. Nem emlékszem, aznap mi volt.
Arra viszont igen, mikor aznap reggel hazaértem, és láttam, hogy Bono nemsokára meghal. Üvöltve zokogtam, anyám félt, hogy valami bajom lesz, amikor felhívtam. Beszéltem az állatorvossal, mindketten tudtuk, hogy a macska menthetetlen. Emlékszem, ahogy felvettem, ahogy sírt. Kimentünk a teraszra, lefektettem a kanapéra. Ott szeretett a legjobban lenni. A mancsát még akkor is a kezemre tette... Én meg csak beszéltem hozzá és sírtam. ő nézett, de a tekintete már egész máshol volt. Amikor aztán betettem a macskaszállítóba, kis erőre kapott: csak nyávogott, és ki akart jönni. T már úton volt felénk, lementem, és vártam. az eső pedig szakadt. Beálltunk egy kapualjba, és a macskaszállítót úgy tettem, hogy ne ázzon meg. Minta számítana. Bono az egész úton sírt. Én is. Fájt hallanom, és fájt kimondani a végső szót: aludjon.